Állati éjszakai élet

Az estét a kantinban töltöttük, közben megállás nélkül szakadt az eső. A majmok is körénk sereglettek: talán az eső elől húzódtak a terasz fedele alá, talán szórakozást keresve, vagy csak egyszerűen vacsorázni jöttek! A helybéliek hiába kergették őket csúzlival, az első adandó alkalommal visszatértek. Volt, aki a figyelmetlen turista csirkecombját szerezte meg, míg az ügyetlenebbek a hulladékgyűjtőből vacsoráztak:

Aztán láttunk még denevért is, amitől az első pillanatban sikítva menekültem volna, de hatalmas belső harcok árán leküzdöttem a félelmet s maradtam. Aztán egyszer csak berepült a fényre egy másik fekete valami is, majd zajosan koppant a padlón, s csak ekkor láttuk, hogy egy rovar / bogár csatlakozott az esti mulatsághoz. Nagyon komolyan mondom, hogy akkora volt, fényes, fekete szárnyát összecsukva, mint egy egér!! Mire ettől is megijedhettem volna, a denevér már le is csapott rá… Nos hát igen, a vadonban az erősebbik kutya marad életben :)))

Az éjszakai állatszemlének azonban itt még koránt sem volt vége!! Lefekvés előtt K-val még elindultunk a regisztrációs központ felé, hogy kissé megkésve, de beírjuk a Nagy Könyvbe, hogy megérkeztünk, nem kell keresniük. Papucsban, esőkabátban csoszogtunk a cél felé, át a kis fahídon, mikor a helyiek egyike, egyik kezében lámpával, megragadta a vállamat és oldalra taszigált. Valamit mondott, de annyira még nem állt rá a fülem a borneói-angol akcentusra, hogy értsem is, amit mond. Valami olyasmit értettem, hogy helikopter, de az meglehetősen valószínűtlennek tűnt az éjszakai dzsungelben. Közben a lámpával kitartóan világított egy pontra és csak mondta, mondta, hogy helikopter. Néztem, néztem a fényes foltra, de semmit…. azazhogy abban a pillanatban megláttam a riadalom okát! A híd korlátjáról egy ujjnyi vastag, élénkzöld kígyócska nyújtogatta a nyakát és a nyelvét felénk. K-ban azonnal feléledt az állat-specialista, illetve a pánik: a viszonylag ártatlannak tűnő csúszómászóban a földkerekség egyik legmérgesebb kígyóját fedezte fel, amit a lámpás kísérőnk meg is erősített!

Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy aznap menet közben, az indákba, gyökerekbe kapaszkodva vajon hány ilyen kis zöldet foghattunk meg…. aztán ezt a pánik-hullámot is legyőzve arra jutottam, hogy valószínűleg egyet sem, mert akkor nem igyekeznénk most a központ felé, másrészt pedig ha én nem is vagyok kellőképpen körültekintő, az állat biztosan az, és igyekszik tőlem minél távolabb kerülni… Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva folytattuk az utunkat, aláírtuk a Könyvet és a hídon át – igaz alapos szétnézést követően villámgyorsan – visszatértünk a házikóba…