A bulawayo-i UN kaland
2010 február 22. | Szerző: una |
Az egész úgy kezdődött, hogy túl hamar értünk haza az orrszarvú-lesről. Azt vártuk, hogy majd megint történik valami izgalom, lesz valami activity, de Manda pihenőt rendelt el, fél napos árnyékban fekvést, sörivást, medencézést. Na persze… Aztán BK talált egy cafatokban lévő Zimbabwe útikönyvet, s milyen a sors, annak is a Bulawayorol szóló oldalait! Az isteni jeltől vezérelve azonnal lázas szervezkedésbe fogtunk, hátha akad még valaki, aki kíváncsi a második legnagyobb zimbabwei város nevezetességeire, a Nemzeti Galériára, a Mzilikazi kézműves központra vagy Shaka király emlékművére.
Christine, a házigazdánk a segítségünkre sietett – felajánlotta, hogy fejenként 1-1 dollárért (!) bevisz minket a városközpontra, majd hívásra értünk is jön és hazafuvaroz minket….
Bulawayo belvárosán is látszott, hogy szebb napokat is megélt, ám ennek ellenére is akadtak szép, karbantartott épületek. Végigsétáltunk a főutcán, majd szisztematikusan egy kis utcán be, a másikon ki alapon feltérképeztük az egész környéket.
A helyi piac, békésen üldögélő árusokkal
Megint építészeti stílusgyakorlatok, avagy fogalmam sincs milyen stílusú, de nagyon szép épületek. Balra posta, középen templom, jobbra pedig iskola
Hiába próbáltuk elérni Christine-t, nem csörgött ki a telefonja, egyáltalán nem éltek a vonalak! Mielőtt kétségbe estünk volna, jött a mentőötlet: hátha csak a mobilunk nem működik, s hátha Christine száma vonalas… Akkor keressünk egy fülkét, ahonnan újra próbálkozhatunk! Persze ilyenkor sehol semmi…
Aztán megláttuk Von-t, egy szimpatikus, kerekded asszonyságot az utca sarkán beszélgetni. Ő lesz a mi emberünk – gondoltuk! Szépen, kedvesen pillázva megkértük, hogy segítsen nekünk. Együtt vettük hát nyakunkba a városkát, vonalas telefon után kutatva, ám sajnos nem jártunk sikerrel…
Nem maradt más választásunk, mint méregdrága taxit keresni, aki vagy hazavisz, vagy nem…még Von sem volt biztos benne, hogy elengedhet minket bármelyikükkel. És akkor ott volt még egy probléma: fogalmunk sem volt arról, hogy hol lakunk!! Sem a környéket, sem a címet, de még a panzió nevét is csak félig-meddig tudtuk…
Már erősen alkonyodott, nem maradt csak nagyjából fél óránk sötétedésig. Nem tudtuk Manda számát, bár úgysem tudtuk volna értesíteni, hogy elvesztünk, ahogy Christine-t sem tudtuk elérni. A reményvesztés határán megláttuk a menekülés biztos útját: az Egyesült Nemzetek autóját! Pár másodperccel később pedig a gazdája is előkerült, egy magas, öltönyös fekete diplomata. Több sem kellett nekünk, rögtön ráuszítottuk BK-t, a legédesebb hangú szöszit, hogy beszéljen a lelkére és vigyen minket haza. A pasi először el akart zavarni, hiszen ő nem taxis, ám a kétségbeesett “Dehát nem hagyhat minket itt!” felkiáltás végül mégis meggyőzte 🙂 Kényszeredetten beleegyezett, hogy most az egyszer hazavisz…legalábbis segít megtalálni a haza vezető utat, bármerre is legyen az :))
Olyan kósza információkkal rendelkeztünk csak, mint hogy “Emellett a nagy kőkerítés mellett biztosan eljöttünk, meg a rododendron bokrot is láttuk!” A szállás neve pedig valami Paradise. Többször meg kellett állnunk, Von az ősi-helyi csettintős nyelv szuahéli keverékén kért útbaigazítást, de végül csodával határos módon hazaértünk!!
Christine magán kívül volt az örömtől (nem bírta volna elviselni, hogy elvesztette három fehér vendégét), de még Manda is meglepődött a kíséretünk láttán. És hogy totálisan kiakasszuk a kedves diplomatánkat, még pár közös fényképre is rábírtuk, emlék gyanánt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Örülök, hogy nem evsztetek el! :)) Micsoda élmények, micsoda fotók!