Január 3. – Viszlát köztársaság, hello Zimbabwe!

2010 február 8. | Szerző: una |

Hajnali háromkor ébresztő!

Manda igyekszik felkészíteni lelkeinket a legrosszabbra: a legutóbbi
határátlépésekor 5-6 órát álltak sorban egyetlen pecsétért! Ami azért
is furcsa, mert ugyan miért hiányoznánk annyira a köztársaságnak, hogy
nem hagy minket kilépni!? Még ha belépésnél lenne a macera meg a cécó,
az OK, na de kifele!? Nem akarnak minket elengedni!?

Szóval sietnünk kell, mert ki tudja meddig húzzák a dolgot, meddig rostokolunk a dél-afrikai hídfőnél.

Mérsékelten hosszú sor végére állunk be mindahányan. Előttünk többen a földön ülnek, alszanak. A sor nem akar fogyni… igaz, egyetlen ablak üzemel, egyetlen határőrhöz kell kétszer is felsorakozni, mert egyszerre ugyebár nem lehet mindent. Meg aztán hová is sietnénk!? Másik világ ez, kérem szépen. Szép fehér világunkban türelmetlenkedhetünk, pattoghatunk, beszólhatunk, itt viszont csöndben állunk, ballagunk, dehogy morgunk…

Aztán egyszer ennek is vége. És annyira pisilni sem kell, mint amennyire mocskos a mosdó, úgyhogy alig egy óra múltán már mehetünk is utunkra, a híd zimbabwei oldalára, belépési engedélyért kuncsorogni….

Odaát méginkább szocreál a helyzet. Ilyet Európában vagy 50 évvel ezelőttre tudok elképzelni. Vagy a nagyon Balkánra. A Hatóság kézzel, indigóval papirost állít ki, beszedi az amerikai dollárt, a második ablak láttamozza a kérvényt, a harmadiknál pedig megkaphatjuk a vízumot: vízjeles formanyomtatvány, a szokásos matrica, melyet nyomtató híján kézzel ír meg a Közeg. Közben mosolyog, szép aranyfogas szájával…

Itt is mire mindenki megvan, eltelik másfél órácska…a nap már magasan a fejünk felett éget. De sikerült, nem volt semmi delay, tűrhető várakozási idővel vettük az akadályt, na akkor nyomás!

Upszi. Mégsem. Ha mindent rendben találtunk, akkor legyen mondjuk a kamion a bűnüs! Várjatok csak, vissza, vissza! És kezdődik az ámokfutás….várunk a Hatóságra, pontosan magunk sem tudjuk mire…

…és várunk….

…várunk….