Mariner’s wharf
2010 március 17. | Szerző: una
Minden Capetown-nal kapcsolatos tanács arról szólt, hogy a hegyre
akkor menjünk, ha nincs rajta felhő. Első ránézésre úgy tűnt, hogy
ilyen állapot talán nem is létezik, mert a szikrázó napsütés és a 40
fok dacára a Table mountain egésze ködös-párás felhőbe burkolódzott,
olyan szinten, hogy látható volt a hatalmas felhők mozgása, ahogy a
rétegek hömpölyögtek lefelé!
A totális kilátástalanság miatt másik irányba indultunk felfedezni a környéket
Érkezés Capetown-ba
2010 március 17. | Szerző: una
Ezért nem jó utólag gyártani a bejegyzéseket, mert az emlék megkopik, már alig emlékszem merre is jártunk, mit csináltunk…
Este, sötétben érkeztünk meg Capetown-ba, majd még másfél-két órácskát eltöltöttünk az Avisnál is, mert sehogy sem volt három, azonos névre szóló “iratunk” (ti. jogosítvány, bankkártya és, és, és, azt hiszem útlevél kellett még). Hosszas telefonálás, OTP bankos egyeztetés után aztán végre, nagy nehezen csak hozzájutottunk szemünk fénye Yaris-kához. Aztán jött egy kis keringés a város körül, jártunk az ipari negyedben, a belvárosban és valami (akkor még ismeretlen) soksávos autópályán is, de aztán végül csak meglett a mi utcánk. Elcsigázott egyezkedés a portással, mert már miért ne parkolhatnánk az utcán, higgye csak el, hogy már az sem érdekel, ha elviszik az autót, de biztosan nem fogják, csak mehessünk már aludni! Aztán tényleg fel a szobába, és tádááááám: hófehér szoba, habos-babos ágyak, párnák, légkondi, totális luxus! Szerintem senkit nem kellett altatni… :))
Magyarok!!
2010 március 8. | Szerző: una
Várunk, várakozunk…és közben el sem hiszem, hogy itt is jártunk…
Manual check in @ Zim – még a beszállókártya is kézzel írott :))
Kevésbé szolid hajókázás ;))
2010 március 1. | Szerző: una
A multikulti csapattal töltött napok végéhez közeledve csaptunk még egy nagy, közös bulit – befizettünk egy all inclusive sunset cruise-ra. Elvileg pár falat is benne volt az árban, de a fő attrakciót mégis a korlátlan alkoholfogyasztás jelentette 😉
A látvány is magáért beszélt: csudás naplemente a Zambézin, a füstölgő-gőzölgő vízeséssel a háttrében. A folyóról ráláttunk a Chobe Nemzeti Parkra is, továbbá pár bámészkodó, (szintén) iszogató állatra:
A népviseletbe öltözött zulu csapat tiszteletünkre előadta a foci VB nyitó(!?)táncát (igaz ezt a plusz infót már csak itthon tudtam meg 🙂
Greg, a túra hivatalos nagypapája és a magyar lányok 🙂
Csíkos ég
Zambiai vízilovak
Bolondos aussie-k (Ők is csak ásványvizet isznak?? :))
Naplemente a Zambezin
Városnézés a vízesésnél – avagy, jééé ennek a településnek nincs is saját neve!?
2010 február 26. | Szerző: una
A harmadik napra városnézést terveztünk (amit egy kicsit megnehezített, hogy előző este a hosszúra nyúlt mulatozásból vacsorázásból a házikófelé tartva, a vaksötétben beleestem egy tankcsapdába és majdnem kitörtem a bokámat. Komolyan hallottam, hogy reccsent!) Sorra vettük hát a kicsiny város valamennyi nevezetességét:
Híd a Zambézin – ez az oldal még Zimbabwe, a híd másik oldala már Zambia
Ez az egyik kedvenc képem, kár hogy a vízesés után K gépe még nem száradt ki teljesen, ezért a sejtelmes-homályos hangulat 🙂
Viktoriánus nappali
Törzsi hangulatban…
Mosi-oa-tunya, the smoke that thunders – avagy a mennydörgő füst
2010 február 25. | Szerző: una
A Zimbabwe és Zambia határán, 1708 méter hosszan elnyúló Victoria vízesés a világ legszélesebb vízzuhataga. Óránként kb. fél millió liter víz zúdul a Zambézi 100 méteres szurdokába. Az angol David Livingstone volt az első fehér, aki a legenda szerint megpillantotta a szuahéli nyelven mennydörgő füstnek nevezett természeti csodát. Nagy távolságból szúrta ki a füstszerűen felszálló párát, így jutott el a vízesésig, melyről feljegyzéseiben így írt: „Olyan gyönyörű, hogy még az angyalok is elámulnának, ha felette elrepülve megpillantanák.”
Érdekesség, hogy a nagy utazó tisztelete jeleként királynőjéről nevezte el a lélegzetelállító vízesést, míg a róla elnevezett Livingstone vízesés a zairei Kongó-folyón található.
Bejárat, őrségváltás, pózolás 🙂
Emléktábla 1955-ből, a “felfedezés” századik évfordulójára
A vízesés 5 részre bontható: Devil’s Cataract, Main Falls, Rainbow Falls, Horseshoe Falls valamint a zambiai határt jelentő Eastern Cataract
Vörös és fehér (szőke) 70 méter mélyen az ördög bugyrában
Rainbow Falls, 108 m
Main Falls, 93 m
Végállomás, Victoria vízesés
2010 február 24. | Szerző: una
Bulawayotól a vízesés már tényleg nincs messze, hamar elröppent az idő, s egyszerre csak ott teremtünk. Megint kicsi fejetlenkedés következett – mindenki azonnal jelentkezni akart a tevékenységekre, helikopterezéstől bungee jumpingig mindenre. Szerintem viszont nincs a világon olyan hely, vagy olyan dolog, amit a szomszéd árusnál ne lehetne olcsóbban megszerezni…és amúgy is utálom a tülekedést. A naaagy izgalom után végső tábort ütöttünk a parkban és mindenki mehetett dolgára.
Mivel nekünk 2+2 napunk volt a városkában, az elsőt vidáman szenteltük rögtönzött városnézésre. Greg és Steve is elkísért minket az útra – a park kapuján kilépve hamar rá is jöttünk mennyire értékes társak ők 🙂 Ugyanis azonnal megrohantak minket az árusok. Volt nálunk mindenféle földi jó, maszkok (sajnos csak egészen csúnyácskák, nem is vettem belőlük…:), faragványok, forgalomból kivont sokszáztrilliós bankjegyek és amúgy meg mit szeretnél, drága barátom!? Bár korántsem voltak olyan szemtelenek és pofátlanok, mint az ázsiai bóvliárusok, kitartásban még őket is felülmúlták!! Árnyékként követtek a fekete arcok mindenfelé, hátha mégis veszünk valamit. Vagy ami még jobb, hátha cserélünk velük valamit. Például BK félig szétmállott talpú szandálját akarták bármi áron megszerezni! Eleinte nem értettük a dolgot, mert a szikár srácok egészen csinoska ruhákban voltak, s csak később mesélte Manda, hogy vélhetően azokat is a turistáktól kapták, velük cserélték. Ekkor született meg mindannyiunkban a gondolat, hogy pár felesleges, megunt darabnak ott és akkor, indulás előtt búcsút mondunk, hátha (biztosan) örömet okoz majd az új gazdájának…
Na de vissza a csecsebecse-sorra! Ausztrál barátaink rendesen állták a sarat, így élve (talán kicsit vissza is élve ;)) a lehetőséggel, végignéztük az összes árus valamennyi portékáját a kézművespiacon és az üzletsoron. Gyönyörű fafaragványokat lehetett látni az érményi teknősbékától a másfél méteres zsiráfig! K már rég leszoktatott az eszetlen vásárlásról, így velem mindössze 6 faragott nyelű kanál jött, BK viszont rendületlenül megállt minden és szó szerint MINDEN árusnál, aprólékosan felmérte az árukészletet, szerintem még összehasonlító feljegyzései vannak színről, méretről, árról, értékről, arányról :)) Aztán végül ő is ugyanazt a faragott kanálkészletet választotta, amit én is, 40 perccel korábban… :))
Na jó, nekem viszont a hűtőmágnes a mániám, mindenhol kell, muszáj szereznem – magam és N barátném örömére. Lelkiismeretesen róttam is a boltokat, hátha…aztán végül mégis siker koronázta az erőfeszítéseimet és megszereztem minden idők leggagyibb, de legötletesebb hűtőmágneseit: szegény ember vízzel főz alapon a helyi erők söröskupakból készítették el a tapadós emléket!
Mondanom sem kell, hogy itt is, ott is érdeklődtünk activity árak iránt, és nem egészen a felére sikerült lealkudni a legdrágább mulatságnak számító Chobe szafarit!! A nagy shopping körút után közös vacsora következett hatalmas nevetésekkel.
A hadisérülések listája is tovább gyarapodott (Greg és Els ujja kéken virított egy-egy sikeres ajtónyitási kísérlet után, K térde kiment az oroszlános séta alatt): Greg a vaksötét éjszakában beleesett egy tankcsapdába, zuhanás közben elveszítette a nadrággombját, majd a nagy riadalom-lendület hatására ki is szaladt a gödörből, s csak kisebb karcolásokat szerzett. Elmesélve minden esetre annyira vicces volt, hogy fetrengtünk a nevetéstől 🙂
A bulawayo-i UN kaland
2010 február 22. | Szerző: una
Az egész úgy kezdődött, hogy túl hamar értünk haza az orrszarvú-lesről. Azt vártuk, hogy majd megint történik valami izgalom, lesz valami activity, de Manda pihenőt rendelt el, fél napos árnyékban fekvést, sörivást, medencézést. Na persze… Aztán BK talált egy cafatokban lévő Zimbabwe útikönyvet, s milyen a sors, annak is a Bulawayorol szóló oldalait! Az isteni jeltől vezérelve azonnal lázas szervezkedésbe fogtunk, hátha akad még valaki, aki kíváncsi a második legnagyobb zimbabwei város nevezetességeire, a Nemzeti Galériára, a Mzilikazi kézműves központra vagy Shaka király emlékművére.
Christine, a házigazdánk a segítségünkre sietett – felajánlotta, hogy fejenként 1-1 dollárért (!) bevisz minket a városközpontra, majd hívásra értünk is jön és hazafuvaroz minket….
Bulawayo belvárosán is látszott, hogy szebb napokat is megélt, ám ennek ellenére is akadtak szép, karbantartott épületek. Végigsétáltunk a főutcán, majd szisztematikusan egy kis utcán be, a másikon ki alapon feltérképeztük az egész környéket.
A helyi piac, békésen üldögélő árusokkal
Megint építészeti stílusgyakorlatok, avagy fogalmam sincs milyen stílusú, de nagyon szép épületek. Balra posta, középen templom, jobbra pedig iskola
Hiába próbáltuk elérni Christine-t, nem csörgött ki a telefonja, egyáltalán nem éltek a vonalak! Mielőtt kétségbe estünk volna, jött a mentőötlet: hátha csak a mobilunk nem működik, s hátha Christine száma vonalas… Akkor keressünk egy fülkét, ahonnan újra próbálkozhatunk! Persze ilyenkor sehol semmi…
Aztán megláttuk Von-t, egy szimpatikus, kerekded asszonyságot az utca sarkán beszélgetni. Ő lesz a mi emberünk – gondoltuk! Szépen, kedvesen pillázva megkértük, hogy segítsen nekünk. Együtt vettük hát nyakunkba a városkát, vonalas telefon után kutatva, ám sajnos nem jártunk sikerrel…
Nem maradt más választásunk, mint méregdrága taxit keresni, aki vagy hazavisz, vagy nem…még Von sem volt biztos benne, hogy elengedhet minket bármelyikükkel. És akkor ott volt még egy probléma: fogalmunk sem volt arról, hogy hol lakunk!! Sem a környéket, sem a címet, de még a panzió nevét is csak félig-meddig tudtuk…
Már erősen alkonyodott, nem maradt csak nagyjából fél óránk sötétedésig. Nem tudtuk Manda számát, bár úgysem tudtuk volna értesíteni, hogy elvesztünk, ahogy Christine-t sem tudtuk elérni. A reményvesztés határán megláttuk a menekülés biztos útját: az Egyesült Nemzetek autóját! Pár másodperccel később pedig a gazdája is előkerült, egy magas, öltönyös fekete diplomata. Több sem kellett nekünk, rögtön ráuszítottuk BK-t, a legédesebb hangú szöszit, hogy beszéljen a lelkére és vigyen minket haza. A pasi először el akart zavarni, hiszen ő nem taxis, ám a kétségbeesett “Dehát nem hagyhat minket itt!” felkiáltás végül mégis meggyőzte 🙂 Kényszeredetten beleegyezett, hogy most az egyszer hazavisz…legalábbis segít megtalálni a haza vezető utat, bármerre is legyen az :))
Olyan kósza információkkal rendelkeztünk csak, mint hogy “Emellett a nagy kőkerítés mellett biztosan eljöttünk, meg a rododendron bokrot is láttuk!” A szállás neve pedig valami Paradise. Többször meg kellett állnunk, Von az ősi-helyi csettintős nyelv szuahéli keverékén kért útbaigazítást, de végül csodával határos módon hazaértünk!!
Christine magán kívül volt az örömtől (nem bírta volna elviselni, hogy elvesztette három fehér vendégét), de még Manda is meglepődött a kíséretünk láttán. És hogy totálisan kiakasszuk a kedves diplomatánkat, még pár közös fényképre is rábírtuk, emlék gyanánt…
Torles
2010 október 22. | Szerző: una
Mivel az osszes tobbi blogomat toroltek a rendszerbol gyatra jelenletre hivatkozva (pedig csak a forumot nem hasznalom…), gyorsan irok ide par sort, nehogy ez is szomoru sorsra jusson.
Mostanaban nincs utazas, most Anglia van, attettem a szekhelyemet a kodos Albionba. Meg szokjuk egymast, majd valamikor meselek rola…
Oldal ajánlása emailben
X